Psziché
Egy alkalommal fiatal felnőtteknek ingyenesen elérhető pszichológiai szolgáltatások bevezetésén dolgoztam. Egészséges huszonévesekről volt szó, úgy hogy – ahogy annak lennie kellett – túl nagy érdeklődésre nem lehetett számítani. Mégis, mivel volt ott egy fórum, ahova pár százan más okokból már amúgy is összeverődtek, arra gondoltam, használjuk ki a lehetőséget némi ismerkedésre. Persze a programról illett volna beszélni, de úgy láttam, ez szinte teljesen felesleges. Ezért mondandómat a következőkkel kezdtem: „Kérem, tegye fel a kezét a teremben az, akinek nincs lelke!” A döbbent csend után kis mozgolódás és beszélgetés támadt, de nem jelentkezett senki. Ezért így folytattam: „Nem tudom biztosan, vajon ez azt is jelenti-e, hogy itt mindenki úgy gondolja, van lelke. Ezért, hogy megbizonyosodhassak róla, kérem, most az tegye fel a kezét, aki tudja, hogy van lelke.” Elsőként egy páran, aztán egyre többen jelentkeztek.
Miért mesélem el mindezt? Kizárólag azért, mert a történet azt érzékelteti, hogy ez a kérdés a legtöbb emberben föl sem merül. Nem szoktak gondolkodni ezen. Egyszerűen elfogadják, hogy van lelkük, ugyanúgy, mint ahogy kezük, lábuk, fülük, orruk van. És legtöbben persze ezeken sem gondolkodnak. Egészen addig, ameddig valami probléma nem támad valamelyikkel. És ezek a problémák legtöbbször fájdalommal járnak. Néhányan akkor kezdenek el foglalkozni a lelkükkel is, amikor ez a fájdalom megjelenik. Ennél sokkal többen vannak azonban azok, akik érdemi segítséget jóval később, csak a már elviselhetetlennek tűnő lelki szenvedés átélésekor kérnek. Talán nem véletlen, hogy a psziché, azaz lélek kifejezés, a nem éppen vidám sorsú, sokat szenvedett görög mitológiai hősnő Pszükhé nevéből ered. Vigyázni kell azonban szenvedéseinkkel! Ahogy a régiek mondták: „…lelked ne merüljön el az aggodalmakban. Mert legyengül majd, és ereje csökken, mikor éppen össze kellene szednie magát.” És az élet sajnos nem egyszer produkál ilyen eseményeket. Az első pofon csak finoman figyelmeztet, de nem akarjuk észrevenni. A másodiktól már megrogyunk, de még mindig nem hagyjuk tudatosodni, hogy valamit nem jól csinálunk. És ha továbbra is kitartunk a saját aggodalmaink, az önsajnálat és a szenvedésünk okozta bódulat mellett, akkor jön egy rendes, boksz nyelven szólva „káós” ütés, ami már rendesen padlóra vág. Na, ebből már nehezebb felállni, és sajnos károsodás nélkül nem is mindig lehet. Ezért a lelki szenvedéseinkkel jobb idejében segítőhöz fordulni. Hamarabb is szabadulunk.