Magamról
Egyszer az utcán egy rég nem látott ismerősömmel futottam össze. Közel tíz év telhetett el a két találkozásunk között. Persze kölcsönösen érdeklődtünk, hogy kivel mi történt. Ahogy lenni szokott ilyenkor, mindketten elmondtuk az általunk legfontosabbnak tartottakat, és ő így szólt: „Csabi, akkor te pont azt csinálod, amit majdnem tíz éve elképzeltél.” És ez így is volt. Akkor már kizárólag a saját cégemben, a Reconciliator Kft-ben dolgoztam (), leginkább személyiség- és klinikai pszichológiával foglalkoztam, azzal, amit a tanult szakmáim közül a leginkább szerettem, és olyan munkatársakkal, akikkel megértettük egymást. Szerencsére ezt teszem ma is.
Miért írom le pont ezt magamról? Felsorolhatnék itt néhány diplomát, köztük természetesen a pszichológiát, doktori fokozatot, és ezt-azt, ahogy mások teszik, de szerintem nem ez a lényeg akkor, amikor valaki pszichológust keres és választ, ezért feleslegesnek tartom ezeket részletesen leírni. Megemlíthetnék néhányat meghatározó professzoraim, tanáraim, mestereim közül, akik közt nekem is volt, aki segített még nehéz lelki megpróbáltatásom során is. De azt sem teszem, mert „…tudni annyi, mint mindent sajátunkká tenni, nem függeni a példától és nem sandítani vissza a mesterre.” A praxisom során én azt tapasztaltam, hogy az emberek pszichológust elsősorban ajánlásra választanak, másrészt szimpátia alapján, harmadrészt hitelesség alapján.
Az én olvasatomban a fenti történet a hitelességről szól. Mert ahogy a régiek mondták: „Aki az úton halad, annak van valami célja; az ábrándozásnak viszont nincs határa, ahogy a tévelygés is végtelen.”
Az, hogy az út legtöbb esetben akadályokkal teli, még ne rémítsen meg senkit. Vannak benne botlások, csúnya pofára esések, csalódások és természetesen örömök is. Az én életemben is így volt. És ezt nem is akarom eltagadni. Ugyanis soha nem kérném olyan pszichológus segítségét, aki csak tankönyvből ismeri az életet. „Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni” – számomra itt kezdődik az élettörténeti hitelesség. Ehhez fül és életkor egyaránt kell. Igen, ott voltam a szeretteim halálánál. Emlékszem, amikor az ikergyermekeimet először megmutatták nekem. Arra is, amikor később betegségük okán kórházi ágyuknál álltam vagy virrasztottam. De látom magam előtt azt is, amikor felnőttként már ők álltak az enyémnél. Nem csak hírből tudom, mi a válás. De azt sem, hogy mi a szerelem. Ahogy azt is, hogy milyen, amikor egy nagy rakás pénz többet ér valakinek, mint a szerelem vagy a szeretet. Vezettem, kiképeztem és tanítottam százakat. Láttam embereket magam mellett megrészegülni a hatalomtól. Másokat megőrülni a lelki kínjaiktól. De láttam olyanokat is, akik bár elestek, mégis újra és újra felálltak, és visszanyerték a jókedvüket. Akkor érzem jól magam, ha ebben segíthetek. Hogy miért? Talán mert úgy van, ahogy Szokratész erről megjegyezte: „…a daimonion [belső hang] parancsa szerint úgy rendeltetett, hogy ne hagyjon föl ezzel. “