Történt egyszer, hogy valaki az első konzultáción rendkívül lehangolt állapotáról panaszkodott, és tünetei teljesen megfeleltek a depresszió kórképének. A klinikai tesztje ezt alá is támasztotta, a páciens súlyos depressziós epizódban volt, de suicid veszélyeztetettség nélkül. Elmondtam a további lehetőségeit, beleértve a pszichiátriai ellátást és a gyógyszeres kezelést is. Az állapotára vonatkozó észrevételeimet el is fogadta. De azt válaszolta, hogy egyelőre nem akar gyógyszereket szedni, és azért van itt, mert szeretne ezen – ha lehet a segítségemmel – saját erejéből változtatni.

Miért írom mindezt le? Ha valakivel leülök beszélgetni a problémáiról, engem maga a személy, az aktuális gondjai, a környezete és az élettörténete érdekel elsősorban. A beszélgetésnek nálam nem elsődleges célja klinikai diagnózis felállítása. A diagnosztikai kategóriák legtöbbször semmit nem mondanak a probléma okairól, kizárólag leírják azt. Egyes-egyedül annyiban gondolkodom diagnosztikai kategóriákban, hogy megítéljem azt, vajon elegendő-e a probléma megoldásának pszichológiai segítése, vagy súlyossága folytán pszichiátriai ellátást igényel. Ahogyan arra Jung már múlt század közepén felhívta a figyelmet, a lelki problémák jelentős részének a társadalmi viszonyokhoz, az életmódhoz és az életformákhoz sok esetben sokkal inkább van köze, mint valamilyen szervi zavar következményeihez. Írásában így fogalmazott: „Napjaink úgynevezett neurotikus betegei között nem kevés az olyan, aki régebben nem lett volna neurotikus…” A mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai kézikönyvének (DSM) 1952-es bevezetése óta azonban a diagnosztikai kategóriák száma mintegy százról több mint háromszázra nőtt. Az 1980-as harmadik kiadás szerkesztője egy interjúban azt mondta, hogy a népesség kizárólag 20-30%-a nem sorolható be valamely zavar kategóriájába. Ma a mértéktartó becslések szerint is ez az arány 50% körül van, azaz a lakosság mintegy fele aktuálisan legalább egy pszichés rendellenességgel küzd. Meg kell jegyezni azonban, hogy a valóban súlyos, esetenként pszichotikus állapotokkal is járó és gyakran maradandó pszichés rendellenességek aránya a népességen belül jóval alacsonyabb. Mindezekből azonban nem következik az, hogy a gyógyszeres kezelés minden körülmények között elkerülhető. Sőt, bizonyos esetekben kizárólag ettől várható megfelelő megoldás. Ilyenkor a pszichológus munkája szerintem az, hogy a pszichiátriai ellátás szükségességét a szenvedővel megértesse.